Hallottátok már azt a mondatot? – Beszélj magadról néhány mondatban-
Számtalanszor találkozunk életünk során azzal a helyzettel, hogy be kell mutatni magunkat, szóban, vagy írásban.
Csodálva nézem azokat, kik azonnal frappánsan elmondják jellemzésüket, és mindezt úgy mintha az egyik legtermészetesebb dolog lenne a világon. A csodálaton túl, némi irigység bátorságukért, a spontaneitásukért, a laza felvállalok mindent magamról beállítottságukért, amiből igyekszem tanulni.
Véleményem szerint nehéz saját magunkat jellemezni, néhány mondatban leírni, hogy kik is vagyunk. Sok-sok ilyen jellemzést olvastam el, volt ami magával ragadott, és volt amit inkább egy önéletrajzi bemutatkozásnak éreztem. Valahol a középúton szeretnék maradni, egy önjellemzéses szituációban is, azt érzem legközelebb a valósághoz.
Ha egy-egy történetkeretbe foglalom jellemzésem, a sorok között az ott ÉN vagyok.
A blogon keresztül mutatom be a könyvekhez, olvasáshoz fűződő viszonyom és olvasási szokásaim, véleményem az olvasható irodalomról, annak fontosságáról, miértjeiről, kedvenc idézetek, csak úgy mondások, s számos írással.
Ennek a folyamatnak az életrajzi elindulását célzom meg támpontnak, hogy egy szeletet bemutassak magamról.
A történetem majdnem fél évszázadra nyúlik vissza, mikor 10 éves múltam nagynéném egy könyvet adott a kezembe, egyrészről le akarta kötni figyelmemet, másrészről tanítónő lévén zsigerből jött a jó szándéka.
Mikor kinyitottam a Harisnyás Pippit, sorsom a könyvekkel kapcsoltban abban a pillanatban meg is pecsételődött.
Szoros életre szóló szövetséget kötöttünk, én és a könyv.
Most azt gondolhatjátok, hogy tuti jó tanuló voltam, de ez egyáltalán nem így történt. Valami fura módon a tankövekkel, és azok tartalmával kevésbé voltam kibékülve. A magyar irodalom, a történelem, és a kémia befutó.
Mesterhármas, de ez is én vagyok a különcségemmel, a nyughatatlan természetemmel, amit tanáraim sportolás irányába tereltek, többed magammal, kikkel máshogyan nem bírtak. Ezt akkor sportolói tehetségnek hívták.
Nem nem! Nem voltam hiperaktív, mint most ahogy megbélyegzik a gyerekeket, én csak eleven voltam.
Kézilabda, és egyéb sportok a táborokban, s mindig volt egy-egy könyv, vagy újság, képregény a hónom alatt. Olvastam a buszon, egy váróteremben, elalvás előtt, mindenhol volt egy könyvem, párhuzamos olvasást folytattam.
Mi az a párhuzamos olvasás?
Van egy könyv a táskában, egy az éjjeliszekrényen, s az íróasztalon, mert reggelizés közben is lehet olvasni. Az utóbbit sokan egy rossz szokásnak titulálják, s lehet igazuk van. De nekem akkor is vannak saját pecsétes könyveim, imádtam evés közben olvasni!
Ahogy életem áramlásában az idő fogalma részt vesz, úgy változtam, változom folyamatosan.
Az elolvasott történtek nagyban hozzájárultak az emberekhez, és a világhoz való viszonyomhoz.
Írin? Írtam -e valamit? Igen, firkálgattam, de soha nem volt elég bátorságom, bárhova is elküldeni. Így az saját lehetőségeimmel éltem, és a gyerekeimnek fejből elmondott meséket leírtam, emlékezetből. Jó kis időtöltés volt, és önismereti tréning.
Majd négy évvel ezelőtt egy magánéleti válság feldolgozása közben leletem rá a meseírásra a közösségi oldalon, és elkezdtem meséket írni, és beküldeni. Katartikus érzés volt a nevemet látni, és a mesét amit írtam, megjelenni egy weboldalon. Ekkor egy alapítvány korlátozott példányban kiadta a mesefüzetnek, a hátrányos helyzetű gyermekek a Karácsonyinyi csomagjukba találhatták.
Ha idáig eljutottál az olvasásban, akkor kitartó vagy, talán sikerült megragadnom az érdeklődésedet. Bármelyik ok is amiért még olvasod a sorokat, biztosíthatlak, hogy igyekszem a legjobb tudásom szerint nem csalódást okozni számodra, az olvasás szeretetét igyekszem átadni az idézetek, saját bejegyzések segítségével.
Ha tetszett akkor nyomj egy like!
Iratkozz fel a hírlevélre, hogy az új bejegyzésekről értesülj!
Megtalálsz a fecebook oldalon!
Legyél boldog az életedben!
Kommentek